Hogy is volt az egykor régen ?

Elmesélem, hogy’ volt ez, az, réges-régen, nyolcvan éve. Hallgasd végig – mobilodat most röviden félretéve. –
Telefonnak tárcsája volt s minden sarkon állt egy fülke, amely csakis tantuszt kívánt, a pénzérmet el nem tűrte.
Bár fejünkön, nagyon ritkán, jelmezbálon volt csak turbán, két város közti telefont úgy hívták, hogy interurbán.
Nem volt tévé, csak rádió (melyben recsegett az adás). Igaz, volt zöld „varázsszeme”, de csak ritkán jött a varázs...
Számítógép sem volt akkor, ami ma oly híres – s hírhedt – s a moziban őrült ritkán láthattál csak színes filmet.
Fordulni kívánó autó kis karocskát billegtetett, mely a kocsi oldaláról jobbra, balra integetett.
És a város bizony zengett – habár unta Pest és Buda. – Gumilabdaszerű volt a gyakran használt autóduda.
Volt szódás, ki lovaskocsin hordta a szódáját tova és igencsak káromkodott, ha csökönyös volt a lova.
Lovaskocsin jött a szén is, ami kellett a fűtéshez. Ma bezzeg a legtöbb ember jó, központi fűtést élvez...
Jégszekrénybe a jegestől táblákban vettük a jeget, villamoson kalauz volt, s árulta a menetjegyet.
És a szennyest akkor bárki, kényszerülten kézzel mosta. A levelet kézzel írták, és gyalog hozta a posta...
A gyerekek vizet ittak és nem is álmodtak róla, hogy egyszer majd kötelező lesz szinte a koka-kóla.
És régen a tyúklevesben benne volt a csirke lába, a zúzája és a feje... és a szíve... és a mája...
(Ha kakas volt a tyúk helyett, amelyet „végzetes baj ért”, az asztalnál – mi gyerekek – hadakoztunk a tarajért.)
Szombaton is volt iskola, és pisztolyt senki sem rántott, ha a tanár – nem túl ritkán – pofonvágott egy diákot.
A kenyeret az üzletben csakis csupasz kézzel adták, és a tejet – Uram fia! – pasztőrizetlenül hagyták !
Nem volt ám műanyag palack, ha tejért ment Tercsi, Panna, nála volt a zománcozott, kis, fedeles tejeskanna.
Nagyritkán csak szénanáthát kapott ember lánya, fia, és nem tört rá mindenkire, mindentől az allergia.
A tej nem volt laktóz mentes. Velőt is árult a hentes. A liszt nem volt glutén mentes. Kalapban járni volt rendes...
(Megmondhatom most őszintén, azt se tudtuk, mi a glutén !
Szárazföldi patkány s matróz nem tudta, hogy mi a laktóz...)
Télen nem volt paradicsom, szőlő, eper, zöldpaprika, de vidáman árult jódot akkortájt még a patika.
A paradicsomnak nyáron paradicsom volt az íze, nem úgy, mint ma, hogy íze nincs, csupán pompás piros színe...
Mai ember az életét egészen más módon éli, de tán örül, hogyha van még, aki mindezt elmeséli...
Gyimóthy Gábor

Ferenc pápa

Május 16-án, vasárnap a Szentatya a Rómában élő mianmari hívekért mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Homíliájában nem Jézus mennybemeneteléről, hanem Jézus búcsúimájáról beszélt János evangéliuma alapján (Jn 17,11b–19).

Ferenc pápa homíliájának magyar fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Élete utolsó óráiban Jézus imádkozik. A tanítványaitól és az e világtól való búcsúzás fájdalmas pillanatában Jézus a barátaiért imádkozik. Miközben szívében és testében a világ összes bűnét hordozza, Jézus továbbra is szeret bennünket és imádkozik értünk. Jézus imájából mi is megtanulhatjuk, hogyan vészeljük át az élet drámai és fájdalmas időszakait. Különösen egy igére figyeljünk, amellyel Jézus az Atyához imádkozik: megőrizni. Kedves testvéreim, miközben szeretett országotokat, Mianmart erőszak, konfliktus és elnyomás jellemzi, tegyük fel magunknak a kérdést: mit kell megőriznünk?

Először is a hitet kell megőriznünk. Azért kell megőriznünk a hitet, hogy ne roskadjunk össze a fájdalomtól, és ne essünk kétségbe, mit aki már nem lát kiutat. A szavakat megelőzően ugyanis az evangélium Jézus magatartását állítja szemünk elé: az evangélista azt mondja, hogy „tekintetét égre emelve” (Jn 17,1) imádkozott. Ezek életének az utolsó órái, érzi a közelgő szenvedés miatti gyötrődés súlyát, érzi a hamarosan rászakadó éjszakai sötétséget, elárulva és elhagyatva érzi magát; de éppen ebben a pillanatban – ebben a pillanatban is – Jézus az égre emeli tekintetét. Tekintetét Isten felé fordítja. Nem hajtja le a fejét a rosszal szembesülve, nem hagyja, hogy a fájdalom összezúzza, nem tölti el a legyőzöttek és csalódottak keserűsége, hanem felnéz. Övéinek is ezt ajánlotta: amikor Jeruzsálemet megszállják a hadseregek, amikor a nép retteg és menekül, amikor félelem és pusztulás lesz, akkor „álljatok fel, és emeljétek fel fejeteket, mert szabadulásotok közel van” (Lk 21,28).

A hit megőrzése azt jelenti, hogy tekintetünket az égre emeljük, miközben a földön ütközet zajlik, és ártatlan vér folyik. Azt jelenti, hogy nem engedünk a gyűlölet és a bosszú logikájának, hanem a szeretet Istenére szegezzük tekintetünket, aki arra hív, hogy testvérek legyünk egymással.

Az ima megnyit bennünket arra, hogy a nehéz időkben is bízzunk Istenben, segít abban, hogy minden bizonyosság ellenére reménykedjünk, megerősít a mindennapi küzdelemben. Ez nem elfutás, nem elmenekülés a problémák elől. Épp ellenkezőleg, az egyetlen fegyverünk, amellyel megőrizhetjük a szeretetet és a reményt a sok halálos fegyver közepette. Nem könnyű felnézni, amikor fájdalmat érzünk, ám a hit segít legyőzni annak kísértését, hogy magunkba zárkózzunk!

Kedves testvéreim, ma népetek szenvedéseit szeretném az Úr oltárára hozni, és szeretnék együtt imádkozni veletek, hogy Isten térítse meg mindenki szívét a békére. Jézus imája segítsen bennünket abban, hogy a nehéz időkben is megőrizzük a hitet, az egység építői legyünk, és életünket is kockára tegyük az evangélium igazságáért.

Kérlek benneteket, ne veszítsétek el a reményt: Jézus ma is imádkozik az Atyához, imájában megmutatja az Atyának azokat a sebeket, amelyekkel megváltásunkért fizetett.

Ezzel az imával Jézus mindannyiunkért imádkozik és közbenjár, hogy megóvjon a gonosztól és kiszabadítson a gonosz hatalmából.

Forrás: Magyar Kurír